Teljes név: Gabriel Elers
Alias: Gabriel, Gabe
Nem: férfi
Születési hely, idő: Eskilstuna, Svédország, 13. február 1991.; (92)
Faj: vámpír
Kinézet: magas (192 cm), sovány, szikár testalkat, sápadt bőrszín, barna rövid haj, vörös szemek.
Különleges ismertetőjegy: ---
Öltözködés: általában fekete farmer, fekete/fehér/szürke ing vagy póló, fekete bőrkabát, időnként fekete kapucnis pulóver, acélbetétes bakancs, fekete bőrkesztyűk.
Családi állapot: egyedülálló
Érdeklődés: heteroszexuális
Anyagi háttér: már nincs állandó keresete, de alkalmanként sírásóként dolgozik a városi temetőben (egy ideig autótolvajlással foglalkozó bandavezér is volt), a pénze nagy részét elvesztette. Ami megmaradt, az mindössze kb. 1000$
CSALÁD
Apa: -
Anya: -
Testvérek: -
HALÁL
Átváltozás: Egy szekta fel akarta áldozni, mert úgy hitték így uruk visszatér. Mivel halála elkerülhetetlen volt Sigfrid Alexis Waldrow átváltoztatta, hogy ezt elkerüljék akármilyen kicsi is lehetett rá az esély, hogy megtörténik.
Vérvonal: --
Megnevezés: vámpír
Rang: -
Képesség: -
Hívóállat: -
Vérszomj: alapvetően zavarosak a táplálkozási szokásai, hol vadászik, hol vérszolgákból táplálkozik, néhanapján pedig egy saját pomme de sang-ra vágyik. Időnként előfordul az is, hogy elvonul a világ elől és egy ideig tasakos véren él, vagy napokig éhezteti magát. Nem nevezhető jó vadásznak, ügyetlen, túlságosan is agresszív, így gyakran megesik, hogy éhen marad. Évekig gondjai voltak az elme elködösítéssel, de a közelmúltban Megaira újra megtanította a képesség használatára, de a 100%-os siker csak nyugodt körülmények közt garantált.
Pomme de sang: -
Halandó szolga: -
Koporsó: Érkezésekor első dolga az volt, hogy vett egy lakkfekete, belülről zárakkal megerősített koporsót, elsősorban kóros bizalmatlansága miatt. Megaira-hoz való költözésekor azonban már nem vitte magával, úrnője mellett biztosnágban érzi magát és ágyban alszik. A koporsó jelenleg a Kis kastély 1-es lakrész hálójában árválkodik, az ágy mellett a padlón.
FEGYVEREK
Minden lövőfegyverét elvesztette már harcokban, jelenleg két kipattintható pengéjű zsebkés és egy tőr van a tulajdonában (ezüst pengéjű).
SZEMÉLYISÉG
Jellem: Udvarias, távolságtartó, bátor becsületes.
Szeret: sellők/szirének, nők, zene, hot nights pub, táncolni
Nem szeret: a szókimondó hölgyeket, a nyávogást ( már ha egy lány csinálja), lycanokat, zajt, fény
Félelmek: Beleszeret valakibe, elveszíti a jó modorát, hogy enged a csábításnak és beleszeret egy szirénbe.
Rossz szokások: gyakran húzódik vissza a saját világába, nem foglalkozva ilyenkor semmivel/senkivel sem; időnként magában beszél vagy ok nélkül ordítozik; társaságban nem beszél túl sokat.
Gyengeségek: éneklés, lassúság ( szeretne lassítani az életben, de nehezére esik), érzelmek kimutatása, jótékonykodás ( muszáj adományoznia).
Erősségek: Kitűnő harctudás, koncentráló képesség, önuralom, logikus gondolatmenet.
TÖRTÉNET
A sötétben csak a lángok fénylettek. Azt hiszem gyertyák voltak.
Kántálás. Kántáltak körülöttem. De kik? Nem tudtam.
Kántáltak, egyre csak kántáltak.
A sötétben a lángok fénye ejtett révületbe. Egy vastag fatörzs darabara voltam lekötözve.
Kántálás. Egyre csak folytatódott.
A látásom egyre homályosult. A lángok már csak villogtak, táncolás helyett, és már ha akartam volna sem tudtam volna mozdulni.
Kántáltak...
A kántálás hirtelen, hangonként elhalt, néhány halk puffanás hallatszódott csak.
Valaki fölém hajolt.
- Már haldoklik. Elkéstünk – hallatszódott egy távolabbi hang.
- Akkor… ennyi?
Fölhúztak ülő helyzetbe, és erősen tartottak.
- Sigfrid, mit művelsz?
De nem válaszolt. A fogait akkor már rég a nyakamba fúrta.
Egy puha ágyon ébredtem. Hirtelen minden olyan más volt. A pillantásom az előttem, az ágyon keresztbe fekvő nőre esett. Nem volt magánál. Közelebb húzódtam hozzá bizonytalanul a hajába túrtam, majd megálltam. Minden mozdulatom megállt, miközben azon vacilláltam, mi is az amit akarok tőle.
- Csak nyugodtan – szólalt meg egy karakteres férfi hang nem messze tőlem, szinte összerezzentem tőle, oly váratlanul ért. Felnéztem a szürke szemekbe. Mire csak bólintott. Visszanéztem a nőre, és közelebb hajoltam hozzá. Egy darabig csak néztem. Legvégül az ösztönökre hagyatkoztam, hagytam hogy vezessék a mozdulataim, nem kérdeztem, nem ellenkeztem.
Minden kortya élvezet volt, még akkor is ha nem volt a legtökéletesebb vér. Néhány korty után viszont éktelen sikítás hangzott fel, méghozzá a fejemben. Oda kaptam mindkét kezemmel, de nem akart múlni. Az ágyra görnyedtem. Morgás vegyült bele, túlvilági hangok. Azt hittem megsüketülök, pedig tudtam, hogy nem a fülem cseng.
Sigfrid rémülten nézett újdonsült fiára. Rám. Oda is jött hozzám.
Tanácstalanul állt fölöttem egy darabig. Végül fölemelte a nőt és rákényszerített, hogy tovább igyak belőle. Ami azt illeti, azután, hogy a vér újból a számhoz ért, már nem is nagyon ellenkeztem. A hangzavar egyre nőtt, az egész testemben éreztem. Végül én is ordatani kezdtem. Atyám kétségbeesetten fogta be a szám, és nyugtatni próbált. Az arcába néztem, és magamat láttam. Nem. Nem magamat, de valami ismerőset, úgy éreztem. A jelenléte valahogy végül elnyomta a hangokat, és csak élveztem a csöndet egy darabig.
- Sigfrid vagyok – törte meg a hallgatást először ő. – Tudod mi történt tegnap este?
Megráztam a fejem.
Furcsállotta, hogy nem kérdezek ez után mégsem semmit. Tudta amin átmentem, még előtte, és még arról sem kérdeztem, hogy most mit tettem. Egy ember véréből ittam, pedig tegnap még én is az voltam, még sem kérdezek? Nem, tényleg nem kérdeztem. Végül atyám magától is belekezdett.
A vérvonal legendái szerint volt egy démon, akit elődeink győztek le. Hogy ki vagy mi volt ő, már mi sem tudjuk. A neve is elveszett. Talán csak mese az egész. Mégis felfedeztek egy szektát, akik valószínűleg őt, vagy hozzá hasonlót szolgáltak. Át akarták hívni erre a világra, bár sokan kételkednek közülünk, hogy ez, így lehetséges egyáltalán. Mégsem mert kockáztatni senki, hogy ülnek karba tett kézzel és hagyják megtörténni. Mégis elkéstek. Vagyis a többség szerint majdnem.
Hogy én mit gondolok? Emberi szüleimet a szekta tagjai megölték, engem pedig elhurcoltak áldozatnak. Valamiért, valahogyan kisakkozták, hogy én vagyok az, a megfelelő személy, aki arra született, hogyha a rítus szerint feláldozzák elhozza uruk eljövetelét. Megmérgeztek valami lassan ható méreggel, mert ez volt előírva. Atyámék akkor értek oda mikor már haldokoltam. Ellenszer nem volt. Ők maguk nem ölhettek meg, hiszen az ugyan azt jelentette, jelenthette volna.
Napokig nem szóltam még hozzá se. Újból és újból rám törtek a rohamok. Szenvedtem. Látványosan, láthatólag minden ok nélkül, mint akinek az esze ment el. Atyám még sem mondott le gyermekéről, még ha a többiek nem túl sok mindent jósoltak is nekem.
- Atyám, taníts… kérlek – több mint egy hétbe beletellett, de ezek voltak az első szavaim azok után. Akkor szólítottam atyámnak először. Más szó nem volt rá. Emberi szüleim elhullottak. Ő tett azzá ami vagyok. Megmentett, új életet adott.
Hiába a vámpíri büszkeség és tartás, mégis jól láttam arcán a megkönnyebbülést.
Először is a vérvonal nyelvét akartam tudni, meg minden mást ami kell ahhoz hogy elboldoguljak magam is… Nem… Igazából mindent tudni akartam. A többiek eddig mindig egy más nyelven beszéltek el fölöttem, ha atyámmal beszéltek, tudni akartam, és hasonlóképpen szólni ha lehetséges. Minden más meg csak úgy feszélyezett, tudni akartam!
A hangok viszont ezután is jöttek, sőt van amelyik beszéddé is formálódott, de így már tudtam róla beszélni atyámmal. Egymás előtt nem volt titkunk, még ha a többieknek szerettünk erről az egyről biztosan hallgatni. Ennek ellenére mégis rám ragadt a név Qui Phlegetonum videbat „aki látta Phlegetónt”.
Atyámnak sosem mutatkoztam be addig. Neki elég volt, hogy fiamnak, gyermekemnek szólíthatott. A többiek pedig úgy is úgy hívtak ahogy. Legvégül mikor elegendőnek éreztem a tudásom ehhez, új nevet választottam. A régit eldobtam, már úgy sem volt jelentőssége, nem volt miért megtartanom.
- Hogy forgatod azt a kést?
- Bocsánat atyám, valahogy… nem megy… nem áll a kezemre.
- Váh! Fecsegsz itt össze vissza!
- Nem atyám. Tényleg így van. Valahogy… - a fejemhez kaptam. – Beszél atyám! Újra itt van!
Atyám eldobott mindent a kezéből, és oda sietett hozzám. Átkarolt, a fejemet magához húzta.
- Nem érhet el gyermekem. A te véred mérgezett a számára, elvettelek tőle, az éjszaka igazi gyermeke vagy, az ő ellensége. Nem használhat téged. Biztonságban vagy, ő pedig tőled kell féljen. – Egy pillanatra elhallgatott – Mondd utánam – szólt rám mikor még mindig csendben voltam.
- Én éjszaka igazi gyermeke vagyok – kezdtem, és teljes testemben reszkettem atyám karjaiban –, az ő ellensége. Elvettél tőle, a vérem már mérgezett a számára, halálomban nem nyer már erőt. Tőlem kell féljen. Tőlem! Én nem vagyok az övé, és már nem is lehetek!
Hallod ezt Tius?!
Ja, ja. Persze. Majd betojok de tényleg. Haaa… untatsz!
Gebedj meg Tius! Úgy sem tudsz mit csinálni, te pondró. – Kinevettem. Mire elfordult tőlem. Éreztem. Apró diadal volt ez. Édes, akár a vér.
Elléptem atyámtól, és a szemeibe néztem.
- Elhallgatott – újságoltam, és mosoly kúszott az arcomra. Atyám szolidabban, de szintén visszamosolygott.
- Akkor hogy is volt ez a dolog azzal a pengével?
- Nem tudom atyám. Egyszerűen kiesik a kezemből. Talán egy másik, egy másmilyen jobb lenne.
- Rendben. Holnap utána nézünk. Most pedig védd magad! – azzal nekem esett. De addigra már megszoktam, ami azt illeti elég gyorsan. A fegyvertelen harcmodor oktatásában mindig is kíméletlen volt.
Valahogy az átlagos fegyverek sosem álltak a kezemre. Hosszú, és alapos válogatás során viszont akadt elég eszköz, amit használhattam.
Haajh… Eltelt egy kevés idő azóta bizony. Mondják, mi nem változunk, de ez így nem igaz. Nálam egyedül két dolog nem változott. A hangok még mindig ugyanúgy megvannak, még ha ők maguk változtak is, bővültek, és atyám iránti hűségem. Persze volt hogy különjártuk útjainkat, mindenkinek szüksége van olykor magányra. Máskor azonban ha tehetett, olyan volt akár egy testvér. Vesper! Sacer Vesper! Volt hogy még nálam is nagyobb, mondhatnánk, meggondolatlanságokat művelt, leszámítva azt, hogy ő pontosan tudta mit tesz, egyszerűen jól akarta érezni magát. Tudtunk mulatni. És még mindig tudunk!
Sajnálatos módon atyámat azonban kötelességei ott kötötték az anyaföldön. Hogy is volt ez atyám? Megosztozunk a világ pr*stiain? A környéki bordélyban is mindig meg tudtunk egyezni ki melyikőjüket melyik szobára viszi. Aztán maradjon, mire hazaérek!
Kezdőlap 
Legutóbbi képek 
Keresés 
Regisztráció 
Belépés 
Calendar
